Temetőben

Valami szemerkél: könnycsepp vagy eső,
a Van siratja a Voltat,
Égre néz a Lent, tekintete örök:
két évszám közt a holtad.

Koszorúk, emlékek, könnyek.
Halkan elrebegett szavak,
amitől a visszaút talán könnyebb.
Az élet megy tovább.
Az űr marad.

(Pődör György)

Talán megható, talán sírásra késztető, talán elgondolkodtató…, kiben milyen érzések törnek felszínre, amikor a temetőben tartott szertartáson emberek sokaságát látni.

Mindenkinek eszébe jutnak azok a személyek, szeretett családtagok, kedves rokonok, barátok és ismerősök, akiket már csak itt, a temetőben tudnak meglátogatni. Egyben mindenkinek eszébe jut az elmúlás is, hogy szintén idetart, itt lesz végső nyughelye. Az elmúlás gondolata szomorúságot is hoz, viszont vigaszt is kell adjon, hiszen nem örök valamiről van szó, hanem csak a földi élet végéről. A néma síron túl meg kell látni és találni azt az utat, amit követve oda fog eljutni mindenki, ahová igyekszik. Az örök élet kapuja tárul fel a földi lét befejezésével.

Nehéz pozitív gondolatokat előhívni, amikor a hideg sírra néz az ember és tudja, hogy olyan valakit rejt magában, aki nagyon tud hiányozni.

Halkan mondott imák, elmorzsolt könnyek között hintette a plébános a szenteltvizet a sírokra, miközben a síroknál komoly, bús, szomorú arcok és szemek követték.

Változzon át ez az érzés reménnyé, azzal a tudattal, hogy amikor annak ideje eljön, az örök mennyei szeretetben ismét mindenki együtt lehet azokkal, a szívének kedves emberekkel, akikhez ma látogatóba kiment a temetőbe. Addig pedig kegyelmi utat járjon be mindenki, tiszta lélekkel, hogy a földi halál az örök élet kapuját nyissa meg!

„… és az örök világosság fényeskedjék nekik!”